Úgy döntöttem írok ide, s kifejezem, nyugtatom magam, mondhatni teregetem a lelkem, mely nem tud nyugodni, holott nem volt szoros barátság közöttünk. Pár kép is előkerült...de sajnos a régebbiekre még nem akadtam rá, de rajta vagyok.

Immár 3 éve...azóta döbbent rá az élet, hogy mennyivel is szegényebb nélküled... Mikor itt voltál, csak élveztük jelenléted (ki gyakran, ki ritkábban, de élvezte), elképzelni se tudtuk nélküled. Ez volt a Te varázsod egyik eleme.

Ki a fenének volt kedve bemenni egy-egy szemináriumra, ha közben a büfétanszék zajai szűrődtek a termek felé, mikor Te osztottad ott a harsány nevetést? Persze ha Te is jöttél Kukovecz (már ő is elment) órájára, az más volt: akkor az órán folytatódott a büféhangulat...

A büszkén hordott bajuszod…még mindig megmosolyogtat, mikor egy átmulatott éjszaka egy albérletben többen próbáltunk rábeszélni feleslegességére, s mikor nem használt a szó, heccből - egy okos és "józan" javaslat hatására - "segítő" szándéktól vezérelve meg is akartuk mutatni – természetesen Rajtad – milyen megválni a nemes arcszőrzettől. Mikor már mindenhol folyt a borotvahab, akkor jött a frappáns javaslat: "Apátok f@szát, igyunk inkább egy sört!" Ez a mondat úgy hangzott a Te szádból, hogy mindenkit mosolygásra késztetett, komolyan, megsértődve senki nem fogadhatta azt.

A jó értelemben vett zsiványságod közismert volt. Némely tanárnak is volt róla fogalma: Kukovecz-Eördögh-szigorlaton, mikor már nyúltál a tétel felé, Kuko Rád szólt: "Várjon csak Tibor, ismerem én magát!" – s azzal a mozdulattal már keverte is össze a papírlapocskákat. Más tanárok persze nem ismertek ennyire, így történt, hogy reggel, mikor kezdődött az újkori magyar történelem szigorlat első felvonása, akkor Te bejelentetted, hogy – meglepő módon – Neked erre most nem volt időd, nem készültél.  Jött Tóth Sanya, s lerohantad, hogy halasztanád a vizsgát meg a catákat, hisz a vizsga megkezdéséig ezt lehet. Sanya persze jólelkűen belement, majd miután az első kör diák bement felkészülni, lement a dékániba vagy a büfébe. Ekkor jöttél Te. Gyerekjáték volt bekészíteni egy tételt, azt az egyet, ami valamennyire ment. Ahogy jött vissza Sanya, Te eléálltál, s mondtad, hogy mégis megpróbálnád. Na, erre már Sanya is dünnyögött: "Nem szeretem az ilyen határozatlan embereket…" pedig dehogy voltál Te határozatlan, csak életrevaló. Sajnos máshol nem így gondolták. A vizsga természetesen sikerült, de marha jót röhögtünk utána rajta.

Persze-persze, legendásak a sztorik, de nem ezért szerettünk, hanem mert emberként álltál előttünk, mellettünk, nem legjobb barátként is lehetett Tőled kérni, lehetett Veled mulatni, igazi cimbi voltál, a szó legjobb értelmében. S talán azért nyugszik nehezen a lelkem, mert nehezen viselem a jó emberek távozását, igazságtalannak tartom ezt a kiválasztást, értelmetlenül vagyok dühös…még mindig. A közelmúltban esett le, milyen is így, ilyen fiatalon távozni, friss apukaként elmenni…embertelen. Sehogy se könnyű, de mégis… Ha csak lejutok Szegedre, olyan keserűen vonszolom ott magam, mindig az eszembe villansz...szembe jönnek a dolgok. Tudod, a dolgok, melyek elszorítják az ember torkát…emlékeknek is nevezhetjük őket, melyeket szívesen, nagyon szívesen őrzünk, de ma már nincs kedvünk újra átélni, így aztán nem megyünk be a NemEgribe, s a Sörkertre is csak rápillantunk, nem megyünk be oda se. Ilyenkor fura lelkiismeretfurdalás vesz körül (talán egy tervezett, de elhalasztott 2001-es törökországi hátizsákozás miatt, amit aztán sose pótoltunk)...mintha bizony megrövidítettelek volna valamivel, pedig említett szavaiddal élve "Apátok f@szát!!!", Te léptél le immár 3 éve...komolyan mondom, nehéz elfogadni még most is, piszkosul nehéz.