A sztori amit már ezerszer hallottatok, ahogy én hallottam! VIZIT volt és mindenki bemattolta magát, ki gyorsabban ki lassabban, de már bőven világosodott, amikor a leütött sötét parasztok elhagyták a sakktáblát. Az első kép ami megmaradt, hogy a 43-as út mellett könnyítünk magunkon, arra már nem emlékszem merre néztünk (inkább lógattuk a fejünk), de a dudálásokból ítélve lehet, hogy az út felé. Aztán beértem a Mórába és csak másnap hallottam, hogy Tibi hogyan érkezett meg. Előtte megbeszéltük, hogy benn alszik, de azt elfelejtettem mondani neki, hogy a mi szobánkban már külsős vendégek vannak. Tibi valahogy bejött, nem tudom, hogy csinálta de mindig bejött, talán már azt hitték, hogy itt (is) lakik. Irány a 4-es szoba, ezt becsukott szemmel is tudta már. Ajtó berúg, villany felbasz és a szokásos hangerővel elhangzott a jól ismert kurjantás: „Ébresztő cigányok!”. A négy tagú család Apa, Anya és a két gyerek álmosan, a szemüket dörzsölve, próbálták kivenni ki lehet az ajtóban az ismeretlen alak. Ez az alak enyhén instabilnak tűnt, az amúgy sem tág szemrését, még jobban összeszűkítette, és ujjával Apára mutatott: „Te nem vagy Otyik!”, Anyára nézett: „Te sem vagyok Otyik”, majd a két gyerekekről is megállapította ugyanezt, végül megkérdezte: „Hol van Otyik?”. A család talán egy B kategóriás kommandós filmben érezhette magát, ahol a maszkos emberek rossz ajtót törnek be. De sem Apának, sem Anyának nem volt ideje válaszolni, mert Tibi valószínűleg ezt költői kérdésnek szánta. „Na aludjatok tovább” hangzott el az utolsó mondat, villany le-, ajtó bebasz, Tibi pedig keresett egy üres ágyat. Én csak reménykedem, hogy azok a gyerekek nem álmodtak napokig rosszakat… Egy biztos, ha eszembe jut a sztori, ma sem állom meg mosolygás nélkül.

Úgy döntöttem írok ide, s kifejezem, nyugtatom magam, mondhatni teregetem a lelkem, mely nem tud nyugodni, holott nem volt szoros barátság közöttünk. Pár kép is előkerült...de sajnos a régebbiekre még nem akadtam rá, de rajta vagyok.

Immár 3 éve...azóta döbbent rá az élet, hogy mennyivel is szegényebb nélküled... Mikor itt voltál, csak élveztük jelenléted (ki gyakran, ki ritkábban, de élvezte), elképzelni se tudtuk nélküled. Ez volt a Te varázsod egyik eleme.

Ki a fenének volt kedve bemenni egy-egy szemináriumra, ha közben a büfétanszék zajai szűrődtek a termek felé, mikor Te osztottad ott a harsány nevetést? Persze ha Te is jöttél Kukovecz (már ő is elment) órájára, az más volt: akkor az órán folytatódott a büféhangulat...

A büszkén hordott bajuszod…még mindig megmosolyogtat, mikor egy átmulatott éjszaka egy albérletben többen próbáltunk rábeszélni feleslegességére, s mikor nem használt a szó, heccből - egy okos és "józan" javaslat hatására - "segítő" szándéktól vezérelve meg is akartuk mutatni – természetesen Rajtad – milyen megválni a nemes arcszőrzettől. Mikor már mindenhol folyt a borotvahab, akkor jött a frappáns javaslat: "Apátok f@szát, igyunk inkább egy sört!" Ez a mondat úgy hangzott a Te szádból, hogy mindenkit mosolygásra késztetett, komolyan, megsértődve senki nem fogadhatta azt.

A jó értelemben vett zsiványságod közismert volt. Némely tanárnak is volt róla fogalma: Kukovecz-Eördögh-szigorlaton, mikor már nyúltál a tétel felé, Kuko Rád szólt: "Várjon csak Tibor, ismerem én magát!" – s azzal a mozdulattal már keverte is össze a papírlapocskákat. Más tanárok persze nem ismertek ennyire, így történt, hogy reggel, mikor kezdődött az újkori magyar történelem szigorlat első felvonása, akkor Te bejelentetted, hogy – meglepő módon – Neked erre most nem volt időd, nem készültél.  Jött Tóth Sanya, s lerohantad, hogy halasztanád a vizsgát meg a catákat, hisz a vizsga megkezdéséig ezt lehet. Sanya persze jólelkűen belement, majd miután az első kör diák bement felkészülni, lement a dékániba vagy a büfébe. Ekkor jöttél Te. Gyerekjáték volt bekészíteni egy tételt, azt az egyet, ami valamennyire ment. Ahogy jött vissza Sanya, Te eléálltál, s mondtad, hogy mégis megpróbálnád. Na, erre már Sanya is dünnyögött: "Nem szeretem az ilyen határozatlan embereket…" pedig dehogy voltál Te határozatlan, csak életrevaló. Sajnos máshol nem így gondolták. A vizsga természetesen sikerült, de marha jót röhögtünk utána rajta.

Persze-persze, legendásak a sztorik, de nem ezért szerettünk, hanem mert emberként álltál előttünk, mellettünk, nem legjobb barátként is lehetett Tőled kérni, lehetett Veled mulatni, igazi cimbi voltál, a szó legjobb értelmében. S talán azért nyugszik nehezen a lelkem, mert nehezen viselem a jó emberek távozását, igazságtalannak tartom ezt a kiválasztást, értelmetlenül vagyok dühös…még mindig. A közelmúltban esett le, milyen is így, ilyen fiatalon távozni, friss apukaként elmenni…embertelen. Sehogy se könnyű, de mégis… Ha csak lejutok Szegedre, olyan keserűen vonszolom ott magam, mindig az eszembe villansz...szembe jönnek a dolgok. Tudod, a dolgok, melyek elszorítják az ember torkát…emlékeknek is nevezhetjük őket, melyeket szívesen, nagyon szívesen őrzünk, de ma már nincs kedvünk újra átélni, így aztán nem megyünk be a NemEgribe, s a Sörkertre is csak rápillantunk, nem megyünk be oda se. Ilyenkor fura lelkiismeretfurdalás vesz körül (talán egy tervezett, de elhalasztott 2001-es törökországi hátizsákozás miatt, amit aztán sose pótoltunk)...mintha bizony megrövidítettelek volna valamivel, pedig említett szavaiddal élve "Apátok f@szát!!!", Te léptél le immár 3 éve...komolyan mondom, nehéz elfogadni még most is, piszkosul nehéz.

...ma Rád is gondoltam amikor este gyertyát gyújtottam.

Két éve már, hogy nem vagy köztünk. Hiányzik a mindent betöltő nevetésed, a cigi-kávéd, az életigenlésed, a biciklid, a Levi's ingeid, a Motor-revüd amelyet minden hónapban megvettél és a nap fénypontja volt amikor egy kávé mellett átlapoztad. "Enikém, meglásd veszek egyszer egy ilyen motort".

Reggeltől-estig álmodoztál. "És akkor lerakom az angol nyelvvizsgát, és két évre rá a németet, jó?" Mindenki tudta, hogy sose lesz így, de egyszerűen elhittük neked, mert neked csak hinni lehetett.

Soha senkit nem bántottál. Valójában az egyetlen ember vagy az életemben, akire úgy gondolok: "Nem hiszem, hogy lenne ember akinek baja lett volna vele". Téged nem lehetett nem szeretni.

CP azaz Cigánypecsenye. Mindig ezt kérted ha vendéglőbe mentünk. Nomen est omen. És tartottad magad hozzá.

Lelkesedésed magával ragadott mindenkit és elhittük: tényleg ilyen szép a világ. Olyan tiszta szívűen élted az életet amelyre sokan csak vágynak.

Köszönjük, hogy megosztottad velünk az életed egy-egy piciny szeletét. És köszönöm, hogy ma este itt vagy velünk egy picikét. Újra.

Neked szól a Ghymes dala.(Amire csak azt mondanád: Nyenyikém mi ez a nyenyere-zene. De azért szeretted.)

Elküldve: 2008. február 8. 11:05

Gutntág Faszikáim!


Elérkezik lassan a nagy nap, a képen látható afro-kecskeméti lakos, mindannyiunkat szívesen vár a Hírös Kecske városába (Mucim se kak koza na kurcu ti).


Az élet által eltervezett napirend valahogyan így fest:


1., 14.00.-15.00.: Érkezés, szolid poharazás, főzés

2., 15.00.-15.30.: Étek elfogyasztása (én főzök)

3., 15.30.-20.30.: Vedelés, egymás közeli családtagjainak sűrű emlegetése, birok és gyilok…

3./a: 17.30.: Lóczi meghány (először)

4., 20.30.: Takarodó (kinek hol sikerül, gyermekek ágyában, játékok közt, Barátok közt…)

5. 01.30.: Ég a gyetró…élményszerű ásványvízvedelés a konyhában, a fekhelyek tisztázása (új lepedő), az aznap történtek beazonosítása (hol vagyok, ki vagyok, DOS alapprogramok futtatása)…Ferkének kibaszottul fáj a feje… Lóczi meghány (másodszor)

6., 02.00.Takarodó II.

7., 08.00.: Zenés és szagos ébresztő

8., 08.30.-09.00.:Villás reggeli (Robi behozza a fészerből a villát!). Menü: Saridon+Jéger+Gyögysör márkájú sör…

9., 09.00.-12.00.: Lásd 3. pont!

10., 12.00.: Ebéd: „Diéta Baszdmeg!”. Senki sem éhes csak szomjas… Ferkének még mindig kibaszottul fáj a feje…

11., (?) Hazakészülődés: Maligám a csúcson. Edina ideges, Robi ittas, a gyerekek sírnak, ja és megjöttek a nagyszülők….

12. (?) Hazaérkezés (Cefrés csók az asszonynak, grátisz opcionális veszekedés, stb…)

13. „Szomorú vasárnap jött meg a folyásom
Hétfőre bedagadt mind a két tojásom
Kedd reggel lábamat nem bírtam emelni
Két hétig kellett a tökömet jegelni
Ezért szomorú énnékem a vasárnap...”

Megint Spanyolország. Volt egy társaság akivel jól összehaverkodtunk, persze ehhez is Tibi közvetlensége és az otthonról hozott fél liter pálesz kellett. Aztán leszakadtunk ettől a társaságtól, Tibi fájlalja a lábát, szokásos tünet ha valaki nem sportol rendszeresen, a több napos gyaloglás után bekopik a porc. Jó lenne utolérni az őrült spanyolokat, megnyomunk egy napot de az a porc csak rosszabb lesz. Tibi azt mondja Ő másnap nem tud sokat – se keveset - menni. Tanakodunk. Nála győz a józan ész, nálam a fanatizmus, Ő stoppolni fog én meg vállalom, hogy legyűrök 40 km-et és megbeszéljük, hogy hol találkozunk.

Aznap volt minden: nagy meleg, térdig érő patakon átgázolás, kos elől rohanás, eltévedés. Többször gondoltam arra, hogy Tibi 1 óra alatt leautózta az utat, az is lehet, hogy valami csaj vette fel. Talán már valami kocsmában ül vagy épp a szállás lépcsőjén cigizik. Elcsigázottan, megtörten vánszorgok be és Őt keresem, hogy elmeséljem neki a mai nagy halált. Nagyon keresni sem kellett, ott állt egy tucat ismeretlen és ismerős arc között, akik engem tapsoltak. Amíg gyűrtem a kilométereket, elmesélte mindenkinek akit ismert, hogy mekkora távot jövök ma, míg Ő inkább stoppolt. Meghatódtam-e fogadtatástól. Akkor talán nem mondtam, de itt az ideje: köszönöm!

http://www.stabfilm.hu/videos/62

...bár nem volt vitorláshajónk. /Nekünk nem, de Veszprémi Zsoltinak igen! :-)/

Apámmal mindig jól kijöttek, elpoharazgattak, ha Nagyszénáson jártunk. Általában már sikerült ebéd utánra megfáradt állapotba kerülni.

Lóczi az elengedhetetlen kellékkekkel:

Amerikai polgárháborús vizsga, Kuko annak-rendje módja szerint az első vizsgakör után elmegy kávézni. Tibi beoson az irodába és mivel a két első két tételt nem akarja kihúzni, hát leghátra teszi őket.

Kuko vissza, de nem ma kezdte a szakmát, hát az utolsókat beteszi előre. Hősünk természetesen belehúz a 2. tételbe.

Egy ideig csűri-csavarja a szót, de Kukó látj,hogy baj van és mentőkérdéssel próbál segíteni:

- Mit tud Wicksburg-ről? (ugye egy baromi nagy csata volt ott)

Tibi morfondírozik magában: "Ez tuti meg akar szívatni! Whig-ek városa... Ez hülye!"

Hát kivágja magát: - Olyan város nincs!

Egy hét múlva ment újra.

Tibivel épp Hvar szigetén bóklászunk amikor egyszercsak megszólal:

-Te, b@zdmeg, az a Viktor!

- Á, nem lehet

- Dehogynem! Én odamegyek.

- Minek?

- Hogyhogy minek? Hát, hogy legyen közös fotó!

- Ne égess már, ez olyan turistás...

-Lesz@rom, de legalább lesz egy képem amin rajta vagyok az ország miniszterelnökével. És majd öregkoromra mutogatom a gyerekeimnek. Nincs ám mindenkinek ilyen fotója!

Tibi mindig is mestere volt az egyedi meglepetéseknek. Az egyik születésnapomra nagyon gáláns akart lenni  és hosszú szárú vörös rózsákat vásárolt amit  bicajon hozott haza a csomagtartón. Útközben bekapta a küllő és ledarálta a rózsafejeket. Nem esett pánikba, megkaptam a szárakat. Azt mondta, hogy "Enikém, a gesztus a fontos" és széles vigyorral elmesélte, ahogy "tik-tik-tik" repkedtek mindenfelé a rózsaszirmok.És a konzekvencia: "Ezért nem kell virágot venni,látod!

Bejegyzéseim többsége azt a 4 évet eleveníti fel amit együtt töltöttem Tibivel. 1997-ben ismerkedtünk meg a Mórában és egy ominózus szilveszteri bulin ( Reghös Bengegúz) Lóczi felkért táncolni /csak akkor táncolt amikor már olyan részeg volt, hogy beszélni sem tudott../. Innen számítódik az pár szép év aminek próbálom felidézni a hangulatát.

Az első komolyabb randevú-félére a Móra múzeum előtt a parkban került sor. Baromi hideg volt, de Lóczi krémest hozott a Palánkból és azt ettük a padon. Pár nap múlva Lóczi lelkesedése lanyhult, és talán Lórinak köszönhetjük, hogy mégis lett belőle kapcsolat, akivel a nagyÁ előtt áldogálva találkoztam.

- Hát te, Nyefi?

- Én várom Lóczit, randizunk, de már 10 percet késik...

Szerencsére Lóri mint utóbb kiderült felhívta Tibit, aki másnaposan a telefonra ébredt és fogalma sem volt, hogy hol kellene lennie . Szerintem még az életében nem bicajozott olyan gyorsan oda a Gőz utcából. Hát így kezdődött...

Imre helyesbítése:

"Encikém!

Az nem Lóri volt, hanem én. Épp katona voltam pénteken ott aludtam a Mórában és szombat délben jöttem a Nagyáruháznál, akkor láttalak. Felhívtam délben és koki másnapos volt, utána megjött és hármasban elmentünk hamburgerezni."

Milyen voltál?

Robi írása

Ez valamikor 2008 februárjában történt Kecskeméten a szokásos kétnapos bevetésen. Korán kezdtük, korán lefeküdtünk. Persze a gyerekszobában aludtunk a kölykök emeletes ágyában.  Hajnali kettőkor gyülekeztünk a konyhában egy jó kis „ásványvizezésre”. Suttogva mondtam a Tibinek: „Képzeld, valaki alszik a fölöttem lévő ágyon!”. Mire ő: „Az én vagyok, te hülye!”. Reggelig ezen bomlottunk!

Régen volt. Már bőven 10 éve. Felültünk a buszra és elkezdtünk sörözni. Jellemző, hogy megérkezéskor kérdezték a buszvezetők, hogy mikor megyünk vissza, mert remélték azon a járaton lesznek, amelyen Tibi is. Lehet, hogy a fogyasztás miatt, de én inkább a sztorikra meg a hangulatra gondolok, amit Ő teremtett. Barcelona után vonatozás, dumálás, bikafuttatás, sztorik, utazás majd a gyaloglás első napjai következtek. Egy mondatban oldalnyi emlékek de ezt majd máskor…

A negyedik vagy az ötödik nap tájékán már sok emberben megtört a kezdeti lelkesedés és 20-30 kilométer gyaloglás után fásultabbak lettek a mozdulatok, kevesebb mosoly az arcokon és estére mindenki kicsit magába zárkózott. Egy olyan tömegszállásra érkeztünk ahol 40-50 ember volt egy szobában nők, férfiak vegyesen de külön tusolási lehetőség. Emeletes ágyak, linóleum borítás, sokszor használt de tisztára mosott ágyneműk. Ahhoz képest, hogy teltház csak halk duruzsolás volt az alapzaj. Tibivel egymás mellett öltöztünk szótlanul. Az ágyak mellett, középen azok mentek, akik tusolni indultak vagy már épp végeztek vele. A macsó spanyolt szinte egyszerre szúrtuk ki. Papucs, egy szál törölköző, kidüllesztett mellén bozontos szőrtenger. Elégedett, büszke latin hím. Egymásra mosolyogtunk szavak nélkül és tudtuk, hogy azt gondoljuk: „nézd már mekkora marha!”. Talán a túlzott feszítéstől vagy az aznap elfogyasztott ételtől, de spanyol „barátunk” egy óriásit fingott. Természetesen abban a minutumban, amikor angyal száll át egy helyiségen, és az a halk moraj is néma csenddé változik. Hirtelen túl sok arc fordult felé és a jól begyakorolt masírozós mozdulatsorba is hiba csúszott, de valószínűleg semmi extra eset nem történik, ha Tibiből nem szakad ki az egészséges röhögés. A jól nevelt nyugat-európaiak egy pár másodpercig nem tudtak mit kezdeni a szituációval, majd egyre több helyről a kuncogás, röhögés vagy épp harsány kacaj tört elő, amely hamarosan az egész szobát betöltötte. A „tettes” egy kis pironkodás után maga is nevetett és nem kevésbé büszkén vonult tovább.

Tibiéhez hasonló őszinte nevetést ritkán hallani. Nem az embernek, hanem a szituációnak szólt a kacaj és emiatt nem is volt bántó. Senki se tudta rajtam kívül és mégis érezhették, hogy ez az ember magát is legalább ilyen harsányul röhögné ki hasonló esetben. Nem is volt sértődés és a macsó spanyol még napokig előre köszönt, ha meglátott bennünket.

Akkor már biztos voltam, hogy életem egyik legnagyobb élménye elé nézek…

2009-01-19