A sztori amit már ezerszer hallottatok, ahogy én hallottam! VIZIT volt és mindenki bemattolta magát, ki gyorsabban ki lassabban, de már bőven világosodott, amikor a leütött sötét parasztok elhagyták a sakktáblát. Az első kép ami megmaradt, hogy a 43-as út mellett könnyítünk magunkon, arra már nem emlékszem merre néztünk (inkább lógattuk a fejünk), de a dudálásokból ítélve lehet, hogy az út felé. Aztán beértem a Mórába és csak másnap hallottam, hogy Tibi hogyan érkezett meg. Előtte megbeszéltük, hogy benn alszik, de azt elfelejtettem mondani neki, hogy a mi szobánkban már külsős vendégek vannak. Tibi valahogy bejött, nem tudom, hogy csinálta de mindig bejött, talán már azt hitték, hogy itt (is) lakik. Irány a 4-es szoba, ezt becsukott szemmel is tudta már. Ajtó berúg, villany felbasz és a szokásos hangerővel elhangzott a jól ismert kurjantás: „Ébresztő cigányok!”. A négy tagú család Apa, Anya és a két gyerek álmosan, a szemüket dörzsölve, próbálták kivenni ki lehet az ajtóban az ismeretlen alak. Ez az alak enyhén instabilnak tűnt, az amúgy sem tág szemrését, még jobban összeszűkítette, és ujjával Apára mutatott: „Te nem vagy Otyik!”, Anyára nézett: „Te sem vagyok Otyik”, majd a két gyerekekről is megállapította ugyanezt, végül megkérdezte: „Hol van Otyik?”. A család talán egy B kategóriás kommandós filmben érezhette magát, ahol a maszkos emberek rossz ajtót törnek be. De sem Apának, sem Anyának nem volt ideje válaszolni, mert Tibi valószínűleg ezt költői kérdésnek szánta. „Na aludjatok tovább” hangzott el az utolsó mondat, villany le-, ajtó bebasz, Tibi pedig keresett egy üres ágyat. Én csak reménykedem, hogy azok a gyerekek nem álmodtak napokig rosszakat… Egy biztos, ha eszembe jut a sztori, ma sem állom meg mosolygás nélkül.