Régen volt. Már bőven 10 éve. Felültünk a buszra és elkezdtünk sörözni. Jellemző, hogy megérkezéskor kérdezték a buszvezetők, hogy mikor megyünk vissza, mert remélték azon a járaton lesznek, amelyen Tibi is. Lehet, hogy a fogyasztás miatt, de én inkább a sztorikra meg a hangulatra gondolok, amit Ő teremtett. Barcelona után vonatozás, dumálás, bikafuttatás, sztorik, utazás majd a gyaloglás első napjai következtek. Egy mondatban oldalnyi emlékek de ezt majd máskor…

A negyedik vagy az ötödik nap tájékán már sok emberben megtört a kezdeti lelkesedés és 20-30 kilométer gyaloglás után fásultabbak lettek a mozdulatok, kevesebb mosoly az arcokon és estére mindenki kicsit magába zárkózott. Egy olyan tömegszállásra érkeztünk ahol 40-50 ember volt egy szobában nők, férfiak vegyesen de külön tusolási lehetőség. Emeletes ágyak, linóleum borítás, sokszor használt de tisztára mosott ágyneműk. Ahhoz képest, hogy teltház csak halk duruzsolás volt az alapzaj. Tibivel egymás mellett öltöztünk szótlanul. Az ágyak mellett, középen azok mentek, akik tusolni indultak vagy már épp végeztek vele. A macsó spanyolt szinte egyszerre szúrtuk ki. Papucs, egy szál törölköző, kidüllesztett mellén bozontos szőrtenger. Elégedett, büszke latin hím. Egymásra mosolyogtunk szavak nélkül és tudtuk, hogy azt gondoljuk: „nézd már mekkora marha!”. Talán a túlzott feszítéstől vagy az aznap elfogyasztott ételtől, de spanyol „barátunk” egy óriásit fingott. Természetesen abban a minutumban, amikor angyal száll át egy helyiségen, és az a halk moraj is néma csenddé változik. Hirtelen túl sok arc fordult felé és a jól begyakorolt masírozós mozdulatsorba is hiba csúszott, de valószínűleg semmi extra eset nem történik, ha Tibiből nem szakad ki az egészséges röhögés. A jól nevelt nyugat-európaiak egy pár másodpercig nem tudtak mit kezdeni a szituációval, majd egyre több helyről a kuncogás, röhögés vagy épp harsány kacaj tört elő, amely hamarosan az egész szobát betöltötte. A „tettes” egy kis pironkodás után maga is nevetett és nem kevésbé büszkén vonult tovább.

Tibiéhez hasonló őszinte nevetést ritkán hallani. Nem az embernek, hanem a szituációnak szólt a kacaj és emiatt nem is volt bántó. Senki se tudta rajtam kívül és mégis érezhették, hogy ez az ember magát is legalább ilyen harsányul röhögné ki hasonló esetben. Nem is volt sértődés és a macsó spanyol még napokig előre köszönt, ha meglátott bennünket.

Akkor már biztos voltam, hogy életem egyik legnagyobb élménye elé nézek…

2009-01-19